Miért éppen Cavalier?

2013 tavaszán hirtelen felindulásból úgy döntöttünk: veszünk egy kutyát. Tutira akartunk menni a fajta kiválasztásával. Családi házban laktunk már akkor is, ezért olyan kutyát szerettünk volna, aki elvan az udvaron is, illetve hosszabb időn keresztül a házban is.
Mindketten egyetértettünk abban, hogy ne legyen nagytestű, mivel egy kisebb kutya könnyebben tartható lakásban, alacsonyabb a fenntartási költsége és kisebb veszélyt jelent a macskákra is. Én már régóta szerettem volna kutyát, ezért korábban már több könyvben, magazinban és honlapon is utána olvastam a számomra szimpatikus fajtáknak. Listát írtunk pro és kontra, végül 5 fajtára szűkült a kör. Köztük volt a Cavalier is – az ötös toplista legutolsó helyén. Gyerekkoromban volt egy cocker spánielünk, ezért nem nagyon szerettem volna még egy hasonló fajtát. A Cavaliert azonban, a cockerrel ellentétben, nem kell nyírni, ami nagy pozitívum volt és az összes szakirodalomban nyugodt, odaadó kutyaként írták le…

Fajtaismertetők – a mítosz

Bárhol olvastunk utána, mindenhol csupa szépet és jót írtak róla: kedves, odaadó, nyugodt – több helyen ölebnek nevezték -, játékos és kezdő gazdiknak és nyugdíjasoknak is ajánlották. Sehol egy negatívum. A sok pozitív jellemzés, a kutya méltóságteljes megjelenése, nagy barna szemei és olvadozó tekintete meggyőzött minket: ez a kutya kell nekünk. Több színváltozatban létezik, mi egy blenheim (gesztenybarna-fehér foltos) kisfiút vettünk, akit Kiflinek neveztünk el.

Amit addig olvastunk, hallottunk róla, minden igaz volt… kb. egy hétig.

A valóság – érzelmi hullámvasút

Nagyon hamar rájöttünk, hogy nem minden rózsaszín. A Cavalier ugyanis temperamentumos, pörög, mint zokni a centrifugában és szinte lehetetlen kifárasztani. Sajnos nagyon könnyű elrontani is – mint általában a kistestű fajtákat. Mire Kifli 4-5 hónapos lett, elfajult a helyzet. Főnöknek képzelte magát, követelőző lett, visszautasította az ennivalót és rombolt – szétszedett egy könyvet, egy CD-t, az esküvői menünket, amit a fotelban felejtettem az esti megbeszélés után, teleszemetelte az udvart, stb. –, fedezte a párnáját és szökött. Együttélésünknek már egészen korai fázisában szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy a kutya súlyosan labda- és botfüggő. Hajnali fél ötkor már a hálószoba ajtaján kopogtatott labdával a szájában, hazaérkezéskor pedig egyből azt követelte, hogy valaki dobja el neki a botot.

Egy nyári napon, a munkahelyemen ülve épp azon agyaltam, hogy vajon mi fog ránk várni, ha hazaérünk délután. Mire eljött az ebédszünet, eluralkodott rajtam a pánik és felhívtam a férjemet. Elmondtam neki, hogy nem bírom további, ami minden este fogad minket és a kutyával kezdeni kell valamit. Úgy döntöttünk, iskolába íratjuk. Felhívtuk az egyik helyi kutyaiskolát, de nyáron sajnos nem volt tanfolyam és a kutya sem volt még iskolaérett. Még egy hónapot kellett kibírnunk, hogy Kifli elkezdhessen óvodába járni.

Az első ovis foglalkozáson rájöttünk, hogy mindent elkövettünk, amivel egy kutyát el lehet szúrni. Eltelt egy hónap az oviban, ahol kaptunk néhány hasznos tippet – pl. megtanultuk, hogy miért nem eszik a kutya – és a Rosszfészek is szocializálódott picit. Mire lejárt az óvodai bérletünk, a kutya már mehetett alaptanfolyamra. A tanfolyam elején végighallgattunk egy előadást arról, hogy hogyan működik és gondolkodik egy kutya. Az elméletet követő naptól elkezdtünk farkasfalkaként élni. Tudom, hogy hülyeségnek tűnik, de a legkisebb kutya is farkas legbelül.

Az első alaptanfolyamon nagytestű csoportba kerültünk, ami Kiflinek az első pár alkalommal ijesztő volt, de végül feloldódott. Nagyon szépen teljesített, kezdtünk reménykedni, de a tanfolyam végére teljesen bekattant. Nem akarta elfogadni a jutalomfalatot, otthagyott minket gyakorlás közben, pofátlan lett és újra rombolt. Igen, eljött nála a kamaszkor és a mi édes, aranyos kiskutyánk helyére lépett egy átokfajzat, aki csak a saját feje után megy. A vizsgára már el se vittük. Úgy döntöttünk, nem adjuk fel, jelentkeztünk egy újabb alaptanfolyamra. Itt már keményebben bántunk vele – soha nem érte fizikai bántalmazás, egyszerűen csak következetesebbek lettünk. Etetéskor tudta, ki a főnök, nem rombolt többé az udvaron sem és a párnáját sem akarta fedezni. A júniusi vizsgát szép eredménnyel zárta és nagyon büszkék voltunk rá. Többen mondták, hogy túl szigorúak vagyunk vele, mert pl. nem ehetett akkor, amikor mi ettünk, séta közben nem szaladhatott előre, nem ugathatta meg a macskát és a vacsoráját is sokszor gyakorlásért cserébe kapta. Mindenképpen megérte. A kutyák szeretik ismerni a határaikat.

Megszűnt a rombolás, a hiszti. A kutya, aki azelőtt a napot a kerítés mentén szaladgálva töltötte, most átaludta a napot. Nem követelte a kaját és nem terrorizálta a macskát sem. Bárhol meg lehetett vele jelenni. Ezen felbuzdulva beírattuk egy középfokú tanfolyamra is.

Visszatekintve egyáltalán nem bántuk meg, hogy ezt a fajtát választottuk, de az biztos, hogy sok mindent figyelembe kell venni annak, aki ezt a fajtát választja. A mi tapasztalatunk az, hogy nagyon könnyű elrontani, ezért fontos, hogy következetes legyen a gazdi. Kifli a legkisebb gyengeséget is megérzi. A Cavalier nagyon aktív fajta, imád futni és apportírozni. Aki ilyen kutyát szeretne, annak a következőkre lesz szüksége: kellő mértékű aktivitás, annak tudomásul, hogy ez a kutya egy percre sem hagyja magára az embert és hatalmas adag humorérzék. Kifli elüldögél a lakásban is, de futkározás közben van igazán elemében. Számára az a legnagyobb boldogság, ha megtalálja a bokorba dobott botot vagy labdát. Olyankor csillogó szemekkel szalad vissza hozzánk, hogy dobjuk el neki még egyszer. Meg még egyszer meg még egyszer meg még egyszer meg még egyszer…

Összegzésképpen azt tudnám elmondani, hogy többnyire igazat írt a szakirodalom: ez egy kedves, nyugodt, odaadó kutya, akivel öröm együtt élni. De fontos megjegyezni azt is, hogy a könyvekben és az interneten leírt kutyát nem készen kapja az ember, hanem hosszú és fárasztó közös munka eredménye.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.