Ezt a kérdést a lányom gyermekorvosa tette fel nekem, amikor az egyik védőoltásra nem sírással, hanem gagyogással reagált a gyerek. Janka az első gyerekünk. A születése előtt mindenki riogatott minket, hogy majd milyen gáz lesz gyereket nevelni, állandóan ordítani fog, az életünk káosz lesz és hogy fogjuk elcseszni a gyereket. A “jóslatokkal” ellentétben Janka egy igazi mosolyláda, könnyen kezelhető és együttműködő gyerek, aki csak akkor sír, ha fáradt. Nem ilyennek született. 9 hónap alatt megtanultam, hogy nyugodt, mosolygós, nem sírós gyereket nevelni kemény meló, de megéri. Hogyan lehetséges, hogy egy 9 hónapos gyerek mellett az életünk kiszámítható és általában káoszmentes? Olvass tovább, hogy megtudd, amit hosszú hónapok alatt kitapasztaltam.Kezdjük a következőkkel: nem vagyok gyerekszakértő. “Csak” anya vagyok. Megjártam a kialvatlanság és a szülés utáni depresszió sötét poklát. De a kialvatlanságnak és a káosznak vége lett és a férjemmel sikerült egy jól működő rendszert kidolgozni, mire a gyerek két hónapos lett.

Szerintem az egész alapja az, hogy anyának és apának egy hullámhosszon kell lenni. Sok ismerős családban nincs egyetértés a szülők között és azt tapasztaltuk, hogy az ilyen családokban van a gyereknek alvásproblémája, válogatós vagy nehezen fegyelmezhető (ha már nagyobb a gyerek, pl. óvodás korú). Mi már Janka születése előtt tisztáztuk, hogy milyen felnőttnek szeretnénk látni a gyerekünket. Én hiszek abban, hogy amilyen felnőttnek látni szeretnéd, úgy kell nevelni már egész kicsi korától. Mindketten életrevaló, együttműködő, szociális felnőttet szeretnénk nevelni belőle.

A másik apával kapcsolatos alappillér, hogy nálunk a férjem sok időt tölt a gyerekkel kettesben; igyekszik minél nagyobb részt vállalni a gyereknevelésből. Sok ismerősünk mondja, hogy az apuka besegít ezt-azt. Nálunk nem ez a helyzet. Apa adja Jankának a vacsorát, megfürdeti és ő teszi ágyba esténként (a saját ágyában alszik, a saját szobájában elejétől fogva). Ha éjszaka Janka felsír, akkor is a férjem megy be hozzá először és utána szól nekem. Ha orvoshoz megyek, vérvételre a kórházba, akkor is a férjem vigyáz rá. Mivel én töltöm a legtöbb időt a gyerekkel, ezért nyilván nekem van nagyobb tapasztalatom abban, hogy milyen helyzetben mi működik Jankánál és mi nem, ezért ha új helyzetbe kerül a gyerekkel, Apa mindig megkérdezi, hogy történt-e már ilyen korábban és mit csináltam. Nem vagyok kontrollmániás, de a gyereknek fontos a kiszámíthatóság és megnyugtató neki, ha tudja, hogy adott helyzetben Apa is ugyanazt fogja csinálni, mint Anya. És ez az egész fordítva is igaz. Ha a férjem talál ki valamilyen megoldást egy új helyzetre, akkor azt ő osztja meg velem és én hallgatok rá.

Amikor Janka újszülött volt, óriási drámák voltak a pelenkacserék és az öltöztetések körül. Néhány hét után úgy gondoltam, teszek egy próbát és megpróbálok valamiféle kiszámíthatóságot adni az öltözködésnek. Indítottam azzal, hogy az egyik ordítás közben nyugodt hangon azt mondtam Jankának: “Tudom, hogy utálsz öltözködni, de sietek, ahogy tudok és nézd, már készen is vagyunk!” (Miközben az egyik nagymama azt próbálta megmagyarázni a gyereknek, hogy az öltözködés milyen rettenetes és elviselhetetlen dolog – köszi, nagymama.) Ezután elkezdtem mindig ugyanabban a sorrendben a ruhájába dugdosni a gyerek végtagjait és közben mindig kértem, hogy mit csináljon: “Először a fejed.” és óvatosan megemeltem a fejét, majd ráhúztam a body-ját. “Most kérem a bal karodat”, “Jön a jobb karod, látod a felén már túl is vagyunk. Nagyon ügyes vagy!”, “Dugd be a jobb lábad, légy szíves!” és végül “Jöhet a bal láb és már készen is vagyunk!”. Ez annyira jól sült el, hogy Janka 6 hónapos kora óta együtt működik, ha öltöztetjük: akárhányszor meglátta a kezünkben a ruháját, már emelte is a fejét, illetve nyújtotta a soron következő végtagját. Amikor a 8 hónapos kori tanácsadásra vittem, a védőnő megdöbbenve nézte, ahogy Janka “segített” nekem öltözködés közben, a mérlegre téve pedig a két karját a mellkasára tette, a lábait pedig felhúzta.” Most 9 hónapos és miután a fejére húztam a ruháját, már magától dugdossa a karjait a felsője megfelelő ujjába, illetve a nadrágot elég csak a lába elé tartanom és bedugja azokat is. Az öltözködéshez kialakított rendszerrel nem csak kiszámíthatóságot, de bizonyos mértékű kontrollt is adtam neki (hiszen ő maga dugja be a kezét és lábát a ruhába) és így villámgyorsan végzünk. Ha már utálsz valamit, legalább legyünk rajta túl minél gyorsabban.

Pelenkázás közben általában adok valamit a kezébe, mert amióta ugrásszerűen beindult a mozgásfejlődése, folyton kell neki valamit, vizsgálgathat. Mostanában öltözködéskor is van valami nála, ami nem akadály, mert a nadrágfelvételhez ugye mindegy, hogy van-e valami a kezében, amikor felsőt adok rá, akkor meg úgyis tudja, hogy melyik karja jön. Ha a bal karja van soron, átveszi a játékot a jobb kezébe és fordítva.

Jankának 4 hónapos kora óta napirendje van. Egészen a 9 hónapos “születésnapjáig” háromszor aludt napközben: 9-kor (+/- fél óra), délben (+/- fél óra) és 3-kor (+/- fél óra). Nem volt könnyű észrevenni, hogy mikor fáradt, mert ezt nem a szeme dörzsölésével jelezte, hanem egy bizonyos nyekergő hangon gagyogott. 10 perc múlva elsírta magát. Mivel az előbb említett időpontokban jelentkezett ez a viselkedés, rájöttem, hogy nyekergéssel jelzi a fáradtságot. Olyankor mindig megpróbáltam elaltatni, amihez gyakran használtam porszívó szimulátort (erről már írtam korábban). Amikor Janka betöltötte a 9 hónapot, a déli alvás szépen lassan kiesett és most már csak délelőtt és délután alszik. Az alvásidőt annyira fontosnak tartjuk, hogy meg szoktuk kérni a családot, hogy alvásidőben ne jöjjenek. Sajnos volt már rá példa, hogy alvásidőben érkezett valaki, Janka vagy felébredt, vagy kizökkent abból, hogy épp altatni próbáltam, aztán túlpörgött és fél óráig úgy üvöltött, mintha elevenen nyúznák, és közben sóznák. Ilyenkor sajnos annyira sír, hogy aki nem ismeri, azt hiszi, hogy fáj neki valahol (mert ugye aki fáradt, az elalszik, nem ordít) és akkor megy a magyarázkodás, hogy alvásidő van, nagyon fáradt a gyerek, nincsen semmi baj, csak aludni kell neki, légyszi menjetek haza. Másnap meg telefonál a család, hogy jobban van-e a gyerek/meggyógyult-e/látta-e orvos, stb. Persze, lehet mást csinálni a család többi tagjával, mint amit Apával vagy Anyával szokott, de az alvásidő figyelmen kívül hagyása a legnagyobb kitolás a gyerekkel szemben.

Két hónapos kora óta viszem magammal mindenhová: boltba, hivatalokba, ha ügyet kell intéznem, sőt gyakran még a nőgyógyászhoz is elkísér, ha csak gyógyszert akarok felíratni. Mivel napközben, hét közben nincs segítségem, nincs más választásom: vinnem kell magammal a gyereket. Mindenhova. Nem szokott nyűgösködni vagy sírni, szívesen nézelődik és találkozik új emberekkel. Az autóban a hátsó ülésen utazik. Igen egyedül a hátsó ülésen. Szerintem ott a legbiztonságosabb neki. Amikor hárman megyünk valahová, akkor is ez a felállás. Én a férjem mellett az anyósülésen, Janka pedig hátul. Mivel később is így lesz, ezért a kezdetektől fogva ehhez szoktattuk. Négy hónapos volt, amikor elkezdtem babaúszásra hordani. Szerintem így már egész korán megszokja, hogy közösségben van és barátkozhat is. Az úszásoktató szerint meg lehet mondani, hogy melyik gyerekkel foglalkozik az apukája vagy melyiknek nem félős az anyukája.

Nálunk mindkettő megvan: az apukája is foglalkozik Jankával és én sem vagyok félős. Nem tartom magam annak a tipikus túlaggódós első gyerekes anyukának. Nem félek, hogy meghal éjszaka, megfullad evés közben vagy baja lesz, ha a macskákkal játszik (a macskákért jobban aggódom).

Nem vagyok egész nap vele, mert dolgom van a ház körül. Amikor éppen nem tudok vele foglalkozni, berakom a babakarámba a kedvenc játékaival. Akár fél óráig is eljátszadozik egyedül – közben hallja, ahogy egy másik szobában teszem a dolgom, vagy ha például a konyhában vagy a dolgozószobában vagyok, látja is, hogy ott vagyok. Próbálom rászoktatni arra, hogy rövidebb időre le tudja kötni magát egyedül is, illetve megtanítani arra, hogy néha várnia kell.

A következő kihívás – igazából már folyamatban van -, hogy elkezdjük neki megtanítani, hogy hogyan kel viselkedni az asztalnál. De ez egy későbbi bejegyzés témája lesz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.