A lányunk már egy éves. Tavaly karácsonykor csak sodródtunk az árral, mivel mi, a két szülő, nagyon fáradtak voltunk, Janka pedig még újszülött volt. Úgy gondoltuk, idén itt az ideje elkezdeni kialakítani a saját ünnepi szokásainkat és persze felvetődött a kérdés: “Higgyen-e Janka a Télapóban?”…

Személyes élményeim

Ami engem illet, én soha nem hittem benne. Amikor egy éves voltam, az anyai nagymamám beöltözött Mikulás napján Télapónak. Annyira összezavart a dolog, hogy az azt követő években a szüleim már nem is tartották fontosnak, hogy higgyek benne. Persze, elmondták, hogy van ilyen hagyomány, de tudtam, hogy az a piros ruhás valaki, az oviban osztja a csokit, nem igazi Télapó, hanem valaki a falunkból, aki beöltözött. Tudtam, hogy az ablakpárkányon hagyott kipucolt cipőmbe nem egy idegen valaki teszi a piros mikuláscsomagot, hanem apukám vagy anyukám.

A Mikulás napi ünnepségekkel kapcsolatban mindig vegyes érzéseim voltak: egyrészt élveztem az ünnepségekre való készülődést, hogy verseket és dalokat tanultunk a társaimmal és örültem, hogy kapok édességet, másrészt ijesztőnek tartottam azt a nagyszakállú, piros ruhás fickót, aki a pásztorbotját a földhöz csapkodva jött be az óvodai vagy iskolai termünkbe.

Amikor nagyobb lettem – harmadik, negyedik osztály körül – már kifejezetten hülyeségnek tartottam az egészet. Egyik évben, az egyik osztálytársam anyukája beöltözött Télapónak, egy barátnéja meg hótündérnek – vagy minek -, a falunkból valaki kölcsönadott nekik egy lovaskocsit, azzal járták Mikulás napjának estéjén a falut, bekopogtak a kisgyerekes házakba és édességet adtak a gyerekeknek. Eljutottak hozzánk is. Amikor anyukám ajtót nyitott nekik, a “Télapó” üdvözölt is és a hangjáról azonnal felismertem, hogy ki az. Anyukám lelkesen mondta, hogy “Megjött a Télapó!” – vagy valami ilyesmit -, mire én csak annyit tudtam neki odasúgni, hogy “De hát, Anya! Ez csak az Ági anyukája…”.

Mi szól a Télapó sztori mellett?

Nem vagyok pszichológus vagy ilyesmi, csak tanár vagyok és anya. Én azt gondolom, hogy jó a gyerek képzelőerejének, ha hisz valamiben. És ne felejtsük el azt sem, hogy a Télapó nemcsak egy kitalált személy, hanem a történet Szent Miklós legendáján alapul, róla pedig tudjuk, hogy jót cselekedett, tehát az ő történetét is meg lehet osztani a gyerekkel és tanulhat belőle.

A másik dolog, ami a Télapó-sztori mellett szól, hogy az iskolai mikulásünnepségek vagy az otthoni csomagbontások nagyon szép emlékek lehetnek később a gyereknek. Ahogy a várakozás izgalmára is sokáig jó érzésekkel emlékezhet vissza az ember.

A harmadik dolog a Télapó mellett szóló listámon nem a saját öltetem. A babble.com-on olvastam és nagyon elgondolkodtatott. A Télapó egy lecke a kiritikus gondolkodásban. Minden gyerek életében eljön a fordulópont, amikor nem kajálja be egyszerűen a történetet, hanem elkezd kérdéseket feltenni. Egy rakat kérdést! Miért? Miért nem…? Hogyan…? Mi történik, ha…? A kritikus gondolkodás egyébként olyan dolog, amit a magyar oktatási rendszer nem támogat, pedig értékes dolog lehet az ember élete során.

Az anti-Télapó oldal

A Télapó egy hazugság, ugye? Ahogy egyébként az összes mese is, amit megnézetünk a gyerekekkel. Gondoljunk csak bele, hogy hány mesében vannak tündérek, vasorrú bába, elvarázsolt kastély vagy beszélő állatok. Nyilván senki nem mondja azt, hogy az Oroszlánkirály egy hazugság, mert beszélő állatok vannak benne, ami a valóságban ugye nem történik meg.

Amikor kiderül az igazság, az trauma lehet. Legalábbis is ezt állítják a Télapó-sztori ellenzői. Ami engem illet, még nem találkoztam olyannal, akinek összetörte volna a szívét az igazság. Olyannal viszont már találkoztam, aki tizenéves volt, amikor a szülei elmondták neki, hogy a Télapó nem létezik – hihetetlen, hogy ilyen sokáig nem jött rá, szép munkát végeztek a szülei és a testvére is hallgatott. Szóval ez az illető nem hitte el a szüleinek, hogy a Télapó nem létezik, ezért még egy-két évig szorgosan írta a leveleket a jó kedélyű öregúrnak.

A probléma mindkét oldallal

Arra jöttem rá, hogy akár támogatom a Télapó-sztorit, akár nem, a társadalom majd úgyis elintézi helyettem a dolgot. Mi van, ha úgy nevelem, hogy ne higgyen a Télapóban? Ha elviszem a gyerekemet a belvárosba, ahol minden decemberben felállítják Télapó házát vagy valamelyik bevásárlóközpontban ott ül egy “télapó”, akkor elhiszi-e majd nekem, hogy igazából nincs is? Nem lesz-e rossz érzés a gyereknek, hogy az óvodai vagy iskolai társainak, barátainak a Télapó viszi a csomagot, ő viszont kimarad a csodából?

És ha azt mondom neki, hogy december 6-án a Télapó teszi a csizmájába a csomagot? Akkor meg pár év után úgyis lesz néhány “felvilágosult” gyerek a közelében, akik majd azt mondják neki, hogy “Ezt nem a Télapó hozta, hanem a szüleid vették!”.

Ugyanez a helyzet a Jézuskával is. A baj csak az, hogy a Jézuska-dolgot abszolút hülyeségnek tartom, mert egy baba nem tud egy éjszaka alatt több millió embernek ajándékot vinni és különben is, akinek születésnapja van, az nem adja az ajándékot, hanem kapja. Mit mondjak a gyerekemnek? Egy fórumon olvastam, hogy egy anyuka azt mondta a gyerekének, hogy az angyalok hozzák az ajándékot. Nekem tetszik ez a megközelítés. De aztán majd jön a társadalom: a rokonok a Jézuska-történettel nőttek fel. Egyetlen nyelvbotlás elég valakitől, hogy összezavarja a gyereket. És mi lesz az oviban, ahol szinte mindenkinek a Jézuska hozza az ajándékot?

Nehéz kérdések. A Télapóval kapcsolatban azt hiszem, csatlakozom a “hazudós” szülők csoportjához és néhány évig hagyom, hogy megtörténjen Jankának a Mikulás napi csoda.

(A mosolygós Télapó kép forrása: Designed by D3Images / Freepik)

(A Télapó a repülő szánon kép forrása: Designed by Freepik)

Ti mit gondoltok erről a témáról? Ti mit mondtok a gyerekeknek a családotokban?

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.