Ma van Advent első vasárnapja és ezzel hivatalosan is elkezdődik az évnek az az időszaka, amitől a sikítófrász kerülget. Ha érdekel, hogy miért, olvass tovább. Hosszú bejegyzés lesz.

Amikor gyerek voltam, mindig december elején kezdtem várni a karácsonyt. Mikulás-nap előtt nem nagyon foglalkoztatott a karácsony. December 6-án jött a Télapó, onnantól kezdődött a karácsonyi készülődés, illetve várakozás. Az iskolában is és otthon is. Nem vallásos családban nőttem fel, így nekünk a karácsony nem egyházi ünnep volt, hanem a család ünnepe. Akkoriban még nem volt ez a mostani hisztéria a boltokban sem az ünnepek előtt – vagy legalábbis nem ilyen mértékben. Gyerekkoromban a Karácsony volt a kedvenc ünnepem. Most meg…

Az egyik dolog, amitől falra tudok mászni, hogy egyre korábban kezdődik. Tavaly nem hittem a szememnek, amikor a Kikben már szeptemberben lehetett kapni karácsonyi dekorációt. De idén! Példának okáért, a brit Tesco már augusztus közepén elkezdte a karácsonyi akciózást, Mariah Carey pedig már szeptember 4-én elkezdett tweetelni arról, hogy jön az „All I Want for Christmas” című műsora és már kaphatók a jegyek is.

Szóval egyre korábban kezdődik a tömeghisztéria. Minden francos évben egyre korábban kezdik a fejünkbe sulykolni a kereskedők, hogy „Vegyéééééééééééél” mert tök mindegy, hogy egészben lesz*rtad a családodat, ha ajándékokkal egy rakás sz*rral van teleokádva a fa alja Szenteste, akkor azzal kifejezed az amúgy elhanyagolt rokonaid felé, hogy fontosak neked. Már ősszel tele vannak a boltok csokimikulással, karácsonyfával, Télapókkal meg mindenféle karácsonnyal kapcsolatos cuccal. És akkor hogy magyarázod meg a gyereknek a Télapót és/vagy a Jézuskát (vagy akárki is hozza a családodban az ajándékot)?

A „Vegyünk, mert venni kell!” hisztériát már fentebb megemlítettem. Az én családomba – és szerintem a családok többségéhez – minden évben odatolja a rusnya pofáját a kényszeres ünnepi vásárlás. Éljen a fogyasztói társadalom! Nálunk általában november elején kezdődik, amikor anyukám meg akarja tervezni, hogy mit vegyen a szülinapomra, ami november végén van. November elején, rögtön apukám születésnapja után felhív, hogy „Na, mit vegyek neked a születésnapodra?”. Még csak november eleje van! Vagy nem kérek semmit, vagy ha kérek ajándékot, akkor általában nem tartós fogyasztási cikket kérek: kávét, cukormentes csokit, sminket, körömlakkot, vagy ha kis családom egyik tagja sem elég bátor az utóbbi kettőt megvenni, akkor ajándékkártyát. Idén inkább kiposztoltam a kívánságlistámat itt a Blogon, csak ne bombázzanak a hülye kérdésekkel meg ne vegyenek nekem hülyeséget. És ez csak a szülinap. Karácsony előtt ugyanezeken a párbeszédeken megyünk végig és még azt is megkérdezik, hogy „És Petinek mit vegyünk Karácsonyra?” Semmit. Vagy ha mindenképpen költeni akarod pénzed, vegyél neki hat doboz sört. De a sör természetesen nem ajándék, ezért egy hét múlva megint felhívnak azzal, hogy: „És Petinek mit vegyünk Karácsonyra?”, amivel az őrületbe kergetik a férjemet.

Szóval elindulsz vásárolni. Vásárlás közben persze hallgathatod a nagy ünnepi klasszikusokat. Mindegyik boltban azokat játsszák, hogy ünnepi hangulatban legyél és többet vásárolj. Én meg pont ezek miatt igyekszem mielőbb végezni a vásárlással és elhúzni az üzletből, mert már rosszul vagyok az „All I Want for Christmas”-től meg a „Last Christmas”-től és légyszi, könyörgök a boltos DJ-knek, valaki vegye le a repertoárról a Jackson 5 „Santa Claus Is Coming To Town” című dalát, mert migrénem van attól, ahogy a gyermek Michael Jackson végigvisítozza azt a számot és bizonyos bevásárlóközpontok egy órán belül többször is rákényszerítenek arra, hogy végighallgassam. Megy a tolongás meg a lökdösődés. Senki nem tud civilizált módon közlekedni a boltokban az ünnepek alatt? A sorbanállás meg egy rémálom. Úgy meg vannak pakolva a bevásárlókocsik… Apám! A város megszállására készül mindenki, csak én nem tudok róla?

A következő dolog, amit utálok, a kötelező karácsonyi menü: halászlé, töltött káposzta, bejgli. Ha nem eszed meg, megkérdezik, hogy mi bajod van. Utálom a halászlét! Általában az édesvízi halakat utálom. Azt a levest, amiben az édesvízi hal feje úszkál, attól meg kiráz a hideg. Valaki még a hal belsőségeit is belefőzi a levesbe. Tele vannak a boltok hallal Karácsony előtt. Mert úgyis halászlét fogsz főzni. Van még mondjuk pulyka is. Egyszer ki akartam próbálni az angolszász országokban népszerű pulyka-áfonyamártás kombót, hogy legyen már valami változatosság, de rájöttem, hogy az tulajdonképpen csak csirke és lekvár. De például amikor tavalyelőtt szűzpecsenyét akartam venni december 22-én az egyik hiperben, az eladó felháborodottan közölte velem, hogy: „Ugye, nem gondolja, hogy berendelem a szűzpecsenyét Karácsony előtt?”. Persze. Karácsony van, egyél pulykát vagy töltött káposztát. Mit különcködsz itt a szűzpecsenyével? Ha bármilyen formában el akarsz térni a hagyományostól vagy be akarsz újítani, közellenség lesz belőled vagy hülyének fognak nézni. „Ez nem barna rizs, hanem sima fehér, csak zsizsikes!”, „Miért kell neked lazacot enni? Miért nem jó a ponty? Az olcsóbb.”, „Nincs elég paprika a halászlében. Kinek főzted ezt?!” és így tovább.

A bejgli meg a másik szent dolog. Amiből kötelező sütni. Nem lehet repedt, nem lehet száraz, sok töltelék kell, hogy legyen benne és így tovább. Se szeri se száma a „tökéletes bejglit” ígérő recepteknek. És persze mindenki azon idegeskedik, hogy tényleg tökéletes legyen. De hiába igyekszel, akkor ott van rajta egy repedés! Szent sz*rcsimbók! Hát ezt most hogy tálaljam? Fél napig tököltem vele mégse lett TÖKÉLETES a rohadt beigli! Ha meg nem eszel bejglit, akkor valami baj van veled. És persze mindenki annyira imádja a bejglit, hogy csak Karácsonykor esszük.

Ó, a nagy karácsonyi zabálás! Ilyenkor olyannyira nincs mérték, hogy még cukorbeteg rokonom is tömi magába a rizst, a krumplit meg a rántott húst, jöhet rá egy kis sütike vagy bejgli, mert ugye a cukorbetegség szabadságon van az ünnepek alatt, ezért nem leszel rosszul, ha bezabálsz. Van olyan a családban, aki literszámra használja az olajat az ünnepi főzőcskézéshez és olyan is, aki szó szerint hányásig eszi magát. A karácsonyi magazinok is tele vannak emésztést segítő gyógyszerek hirdetéseivel, mert karácsony van és ilyenkor illik jól bezabálni.

Megvolt a vacsora, jöhet az ajándékbontás. Körülálljuk a fát, könnyes szemmel hallgatjuk a „Mennyből az angyal”-t. Megöleljük egymást, potyognak a műkönnyek… Vannak olyan ajándékok, amik örömet okoznak, másokból csak a sértődés van. Az okok a következők lehetnek: nem elég drága – „Sajnálod rám a pénzt!” –, nem tetszik, nem elég jó vagy egyéb oka van. Ha nem tetszik, jöhet a művigyor vagy az őszintébbektől a nemtetszés kifejezése, amivel tönkreteszik az ajándékozó fél ünnepét. Esküvő, temetés vagy karácsony, mind jó alkalom az összeveszésre. Még a karácsonyfadíszek stílusa is vitára adhat okot. Egyszer egy ötágú csillagot akasztottam a fára, mire egy hozzátartozóm megjegyezte, hogy elég bunkó dolog volt tőlem önkényuralmi jelképet használni dekorációnak.

Az antikedvencem az egész karácsonnyal kapcsolatban a rokonlátogatás. Nincs annál jobb elfoglaltság, mint amikor meg kell tervezned, hogy a nyamvadt karácsonynak melyik napján melyik rokonhoz mész és próbálod 2-3 napba besűríteni az egész rokonságot. Már a Szenteste a csomagolásról szól. Végeztünk a vacsorával, gyors ajándékbontás, aztán lehet is elővenni a bőröndöket és elkezdeni a csomagolást. Ahelyett, hogy korán ágyba dugnánk a gyereket és összebújva megnéznénk egy filmet, korán kell aludni menni, mert másnap hajnalban (5-6 óra körül) már kelni kell). Még időm sincs, hogy örüljek az ajándékoknak, amiket kaptam! Arra sincs időm, hogy egyáltalán a karácsonyfának örüljek! Reggel még egyszer ellenőrizni kell a poggyászt, biztosan nem maradt-e ki valami. A férjemhez szólni se lehet, mert arra koncentrál, hogy mindegyik nyamvadt ajándékot bepakolta-e a csomagtartóba. Három napon keresztül egyik rokontól rohanunk a másikhoz. Nagy kapkodás az egész. Nem is rokonlátogatás ez, hanem tor-túra. Akarunk menni egyáltalán? Hol van a határ az „akarok menni” és a „menni kell” között?

A karácsony következményei átnyúlnak az Új Évbe is. Január elején halomban állnak a társasházak előtt a kidobott karácsonyfák. Szánalmas látvány, ahogy tűleveleik nagy része nélkül, szaloncukros papírok által elcsúfítva hevernek a kukákban vagy a földön.

Tudom, ezeket a fákat kifejezetten erre a célra nevelik, de akkor is élőlényekről van szó. Nekünk műfenyőnk van, amiért van, aki megszól minket, mondván, hogy a műanyag káros a környezetre és a műfenyőnek nincs is ünnepi hangulata. Minden évben kivágni egy fát azért, hogy egy-két hét után kidobd, nem káros? Egy műfenyőt használhatok 10-15 évig is, ha megfelelően gondját viselem.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy teljesen karácsonyellenes vagyok, tisztázzuk: szeretem a karácsonyt. Minden évben várom is. Készülök rá. De azt, ahogy ünnepeljük, ahogy ünnepelnünk kell, ami lett belőle – egy mohóság és kényszeresség/kényszerítettség irányította ünnep –, azt nem szeretem. Nem az kellene, hogy számítson, hogy tökéletes-e a bejgli vagy, hogy hány ajándék van a fa alatt. Az ünnep a meghittségről és a szeretetről kell, hogy szóljon. Minden évben, amikor karácsonyra készülődök, remélem, hogy így lesz.

Békés, örömteli, stresszmentes ünnepi készülődést kívánok nektek!

(a képek forrásai: artmarketmonitor.com, kozteruletfelugyelet.hu, allposters.com, listal.com)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.