Család

Így éljük túl a dackorszakot – 1. rész

Május az Anyák napja és a Gyereknap hónapja, így erre hónapra gyerekneveléssel kapcsolatos tartalmat terveztem. Gyereket nevelni kemény meló. Még keményebb, ha az ember gyereke a dackorszakba lép. Erről két bejegyzést tervezek írni, ez a mostani az első és az alapokról fog szólni. Milyen módszerekkel próbáljuk túlélni ezt az időszakot? Ebből a bejegyzésből kiderül.

Szerintem egy gyereknevelés egyik alappillére a következetesség. A másik pedig a kiszámíthatóság. A férjem és én abban hiszünk, hogy a problémákat megelőzni kell, ha lehet, nem akkor gondolkodni a megoldáson, amikor már kész a baj.

Mielőtt Janka megszületett, már volt valamiféle elképzelésünk arról, hogy milyen gyereket szeretnénk nevelni és igyeztünk még a gyerek születése előtt megtalálni az ehhez szükséges eszközöket. Amikor Janka születése után hazajöttünk a kórházból, elkezdtük hozzászoktatni őt bizonyos dolgokhoz.

Az első ilyen dolog az volt, hogy a férjem és én nem veszekszünk a gyerek előtt. A két és fél év alatt, amióta Janka megvan talán kétszer volt köztünk hangos szóváltás. Ha nem értünk egyet, a gyerek előtt ezt általában nem mutatjuk ki és akkor beszéljük meg a nézeteltérést, amikor Janka nincs ott, például este miután elaludt vagy megbeszéljük a gyerek jelenlétében, de civilizált módon. Így egyrészt nyugodt, biztos légkört teremtünk neki, másrész megtanulja, hogy a konfliktus kezelésének nem az ordibálás a módja.

Janka a saját szobájában alszik. Úgy gondoltuk, jó hogy ha ezt már a kezdetektől megszokja, akkor később is szeretni fog a saját helyén aludni és nem kell az átszoktatással bajlódni. 5 hetesen elkezdtük alvátréningezni és 7 hetes kora óta átalussza az éjszakát (itt megjegyezném, hogy anyatejes baba volt). Az éjszakára való elválást azzal könnyítettem meg, hogy napközben sokat hordtam őt hordozókendőben és sokat volt kézben. Mivel napközben biztosítva volt neki a fizikai közelség, az éjszakákat gond nélkül bírta nélkülem. A gyakori fizikai közelséggel azt is tudatosítottam benne, hogy mindig számíthat rám. Az apukájára ugyanez igaz.

A következő fontos dolog a kiszámíthatóság. Ez kezdetben azt jelentette, hogy mindenre volt egy állandó forgatókönyv vagy koreográfia, ha úgy tetszik. Ugyanúgy cseréltük a pelenkát, ugyanúgy öltöztettük, ugyanolyan forgatókönyv szerint történtek az etetések. A koreográfia ugyanaz, akár velem van, akár az apukájával, ezzel még jobban biztosítjuk neki a kiszámíthatóságot. Ezeknek köszönhetően Jankának 4 hónapos kora óta fix napirendje van és 6 hónapos kora óta együttműködik, ha öltöztetem (sőt most már több ruhadarabot egyedül vesz fel). Tudja, hogy mikor mi fog történni. Természetesen, nem ismeri az órát, de van valamiféle időérzéke. Az otthoni napirend óriási segítség volt, amikor bölcsibe adtam. Mivel már hozzá volt szokva egy bizonyos rutinhoz, a bölcsiben már nem az állandóságot kellett megszoknia, csak át kellett szoknia az ottani forgatókönyvekre. Az otthoni napirend része továbbá, hogy bevonom a házimunkába: ha szétrámol, elpakoltatok vele, megeteti a macskákat, segít kiteregetni a ruhákat, stb. Így egyrészt lekötöm és nem kezd el unatkozni, másrészt tudom, hogy hol van és mit csinál, tehát szinte biztos, hogy nem kell aggódnom az anyukák által jól ismert gyanús csendtől. Ezenkívül játékos megtanulja, hogy mennyi munkába kerül rendben tartani egy házat.

A férjem és én fontosnak tartjuk azt is, hogy példát mutassunk neki. Általában nem kérünk olyasmit, amit mi magunk nem csinálunk meg. Pl. reggel készülődni kell, meg kell reggelizni, össze kell takarítani, fürdéshez készülődünk, inkább olvasunk, mint tévét nézünk, nem megyünk cipővel a házba, stb. Ezeket tőlünk is látja, így könnyebben teljesíti, ha kérünk tőle valamit. Üres prédikálás helyett tehát legjobb a jó példa.

És most jön a lényeg. Janka nem sokkal az első születésnapja után lépett egy enyhébb hisztikorszakba. Nem volt komoly, inkább csak feszegette a határokat. Az első három alkalommal, amikor hisztizett, próbáltam a lelkére beszélni, de Janka sajnos olyan fajta, hogy minél jobban próbálom megvigasztalni vagy megnyugtatni, annál jobban felhergeli magát. Szóval eljött a negyedik a hiszti is. Akkor már éreztem, hogy nagyon rossz irányba tartok. A gyerek üvöltve a földre vetette megát, én pedig lehajoltam hozzá és megkérdeztem tőle, hogy mi a baja és szüksége van-e valamire. Persze még hangosabban ordított, ezért megfogtam a kezét, félrehúztam az útból és magára hagytam. 2 perc múlva utánam jött. Ez a mai napig is így van. Ha hisztizik, egyszer megkérdezem, hogy mi a baj, de ha folytatja (és általában folytatja), akkor magára hagyom. Ha félre kell húznom, mert rossz helyen vágta földhöz magát, akkor figyelek, hogy közben még véletlenül se nézzek a szemébe. Szóval a lényeg: nincs közönség, nincs hiszti.

Pár hónapja elkezdte jobban felfedezni a környezetét és a szókincse is hihetetlen fejlődésnek indult. Ha megmondom, hogy mit csináljon, akkor a válasz általában “nem”. Eddig háromszor figyelmeztettem, hogy ha nem csinálja, amit kértem, akkor jön a büntetés (pl. elveszem a játékot, amivel játszik, kikapcsolom a tévét, stb.). Az ilyen helyzeteknél két dolgot tartok nagyon fontosnak. Az egyik, hogy általában nyugodt vagyok és összeszedett, sokat hülyéskedünk együtt, tehát ez nálam az alapértelmezett üzemmód. Amikor rossz fát tesz a tűzre, életbe lép a másik fontosnak tartott dolog: a felépülő jellegű fegyelmezés. Ez azt jelenti, hogy a három figyelmeztetés egyre mérgesebben hangzik el. Gyakori probléma a céltalan szétpakolás, tehát vegyük ezt példának. 1. figyelmeztetés (kedves, de határozott stílusban): “Pakolj vissza a fiókba, légy szíves.”. Ilyenkor általában szemtelenül rámmosolyog, ezért jön a 2. szint, kicsit keményebb stílusban, nem kedvesen és már feltekerem valamennyire a hangerőt is: “Pakolj vissza a fiókba!”. A harmadik szintig nem nagyon jutunk el, talán kétszer vagy háromszor fordult elő eddig, de akkor ugyanez a mondat hangzik el és kiabálva, ami azért sokkoló neki, mert mint azt korábban említettem, általában nem szoktam kiabálni vele. Persze nagy segítség, amikor a férjem is jelen van, mert ilyenkor ő is beszáll a buliba és általában szóról szóra ugyanazt és ugyanazzal a hangsúllyal mondja. Mivel egy lapon vagyunk, így a gyereknek nincs menekülési lehetőség és végrehajtja az utasítást. Többen mondták már nekem, hogy nem is kellene fegyelmezni a gyereket, mert még csak két éves, a férjem és én mégis fontosnak tartjuk, mert Janka hajlamos visszaélni az engedékenységgel, illetve, ha a következetlenségnek a legkisebb jelét is érzékeli, azonnal ellenünk fordítja.

Jól működő gépezetünkbe néhány hete viszont porszem került. A kialakult helyzetről és annak megoldására tett kísérleteinkről egy következő bejegyzésben olvashattok.

(A kép forrása: freepik.com)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük